Április 12-én megint szavazunk. Megint azt mondják: most tényleg minden eldől. Ha nem erre, akkor arra. Ha nem most, akkor soha. Ismerős?
Azóta eltelt négy ciklus. Az egészségügy romokban. Az oktatás kifáradt. A bérek lecsúsztak. A propaganda mindkét irányból üvölt. És még mindig eljátsszuk, hogy egyetlen nap majd rendet tesz.
Nem fog.
Aki ma azt állítja, hogy egy választás önmagában rendszert vált, az vagy hazudik, vagy nem érti, hogyan működik a hatalom. A ring adott. A szabályokat a bent lévők írják. A pálya lejt – és nem véletlenül.
A szavazófülke nem oldja meg azt, amivel tizenhat éve nem volt bátorságunk szembenézni: hogy az ország állapota nem csak „fent” dől el. Hanem „lent” is. Bennünk.
Alulról jövő kezdeményezések voltak, vannak, lesznek. Némelyik kinő, némelyik elrohad. Nem azért, mert gyengék, hanem mert mérgezett talajba kerülnek. És a talajt nem lehet egy iksszel kicserélni.
Erős emberek kellenek. Nem politikai hősök, hanem felelősséget vállaló felnőttek. Akik nem várják, hogy megmentsék őket. Akik tanulnak, tanítanak, építenek, szerveznek. Akik nem a Facebookon forradalmárok, hanem a saját utcájukban.
Menj el szavazni. De ne hidd, hogy ezzel letudtad a dolgod. A munka másnap kezdődik. És az sokkal kényelmetlenebb.
Petőfi szerint a víz az úr. Igaza volt.
Csak azt nem tette hozzá: ha hagyjuk állni, megposhad.
A kérdés nem az, ki nyer április 12-én.
Hanem az, hogy mihez kezdesz azzal az országgal, amelyben másnap felébredsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése