Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt, volt egyszer egy nagy ország, amelyet Bendegúz, a Vaskezű kormányzott huszonkét esztendeje. De ne gondoljátok, hogy közönséges király volt ám! Olyan furfangos volt, mint a vén róka, aki télen is meleg bundában jár, nyáron is a gazdája tyúkjait lakmározza, mégis mindenki azt hiszi: derék állat az, megbecsülni való.
Na most ennek a Bendegúznak volt egy hosszú asztalra való embere, akik mind-mind az ő kenyerét ették és az ő borát itták, s ha kérdezték tőlük, hogy jól vannak-e, mind azt felelték: jobban, mint valaha.Az egyik ilyen ember neve Jankó volt.
Jankó okos legény volt, nem tagadta senki. Elvégzett minden iskolát, eljárt minden helyre, ahova el kellett járni, s feleségül vette Aranygyűrűs Borbálát, aki a királyság törvényeskönyvének pecsétőrzője volt – komoly asszony, komoly gyűrű, komoly pecsét.
Jankó leült Bendegúz asztalához. Evett, ivott, s boldog volt, ahogyan az ember boldog, ha nem pislog a nap felé.
De aztán - no, hallgassátok csak! - az udvarban valami nagyot fordult.
Kiderült, hogy Fehér Kata, az ország fejedelemasszonya, megkegyelmezett egy igen gonosz embernek, aki igen csúnya dolgot tett volt kis gyermekekkel. A kegyelemlevélen ott volt Aranygyűrűs Borbála pecsétje is. Fehér Kata letette a koronát. Borbála letette a pecsétnyomót.
No, ekkor Jankónak olyan érzése támadt, mintha valaki kihúzta volna alóla a széket.
Elővette az ágya alól a kis ládikát - mert okos emberek mindig tartanak egy ládikát az ágyuk alatt -, és kivette belőle a szalagot. Arra a szalagra ő maga jegyezte fel egykor, amit az udvarban hallott. Volt rajta Sötét Demeter neve is, aki az volt az udvarban, amit az éjszaka a napnak: láthatatlan, de minden mellette eltörpül. Demeter tartotta kézben a hírt, a titkos embereket, a sajtót, és azt is, amit az újság nem ír meg.
Jankó kivette a szalagot, kiment a piactérre, és elmondta az egész királyságnak.
Hát az emberek szája tátva maradt! Mert az udvarból eddig csak parancsok jöttek - nem titkok.
Összegyűltek körülötte. Ezren, tízezren, százezren. A nagy kőtéren annyi volt a nép, hogy a mesélő belefáradt a számlálásba, s abbahagyta.
– Ki vagy te? - kérdezték.
– Jankó vagyok - mondta Jankó, az udvarból jövök, és tudom, hol vannak a csontok elásva.
– No lám-lám! - mondták az emberek, és mentek utána.
Pártosodott Jankó, s azt mondta: a neve olyan lesz, mint a folyóé - aki megkerüli a követ, de el nem kerüli a tengert. Amikor az első megmérettetés volt, Jankó ámulatos nagy részt kanyarított ki a kerek egészből. Az addig megvolt ellenzékiségiek meg szinte mind eltűntek, mint harmat a napon.
Bendegúz király az ablakhoz ment, kinézett, aztán visszament az asztalához. De a kezét egy kicsit remegni látta a szolgája.
Teltek a hónapok, teltek az évek, s Jankó ment falvakra és városokra, s mindenütt azt mondta: változás kell, emberek!
De - no, hallgassátok, mert itt jön a java! - Jankó is ember volt ám, bármilyen derekasan állt a pódiumon.
Volt egyszer egy mulatóhely a székes fővárosban. Ott Jankó egy este nem úgy viselkedett, ahogyan illik. Aztán megjelent Ezüstajkú Ilona - egy korábbi ismerője -, és szalagokat hozott, amelyeken Jankó olyan szavakkal élt, amelyek nem valók sem templomba, sem piactérre. Aztán volt egy folyóba hajított üvegdoboz. Aztán volt egy titkon meglesett szoba. Aztán ott volt…
Hát az okos vénasszonyok ilyenkor azt szokták mondani: „Jankó sütötte a levest, s más tűzön.” A fiatalok meg azt felelték: „Mindegy - ez a tűz legalább más meleget ad.”
S most, tavasszal, ott áll Jankó Bendegúz vára előtt, s azt mondja: nagy győzelmet aratunk, megnyitjuk a kaput, s újraírjuk, amit régen mások írtak meg!
A jósok - akik egész nap számokat néznek - egymás közt veszekednek. Az egyik azt mondja: Jankó vezet messze. A másik azt mondja: Bendegúz vezet rendesen. Hát ez aztán a furcsa dolog! Mindenki másképpen számol, mert mindenki más gazdának dolgozik - s ahány gazda, annyi igazság.
Az igazság az, hogy a nagy győzelem olyan, mint a tündérek aranya: szép, amíg az a tudatlan éjszakáé, de napfénynél már másképpen fest.
– Jó - mondják sokan -, de ha Jankó nyer, tud-e majd kormányozni? Hiszen pártossága fiatalabb, mint egy csikó, mely még lábra sem állt, egy fagyos telet nem élt, nemhogy kocsit húzott volna.
Erre Jankó azt mondja: van terve, van embere, van népe.
Erre Bendegúz azt mondja: a terv csak papír, az ember tapasztalatlan, a nép meg könnyen szédül.
Erre a nép fele a fejét rázza, másik fele bólint - s e kettő között tántorog az ország, mint a részeg molnár a malomkő és a víz között.
Tavasszal eljön majd az a bizonyos nap. Azon a napon az ország népe elindul, és egyenként, öregasszony és fiatal legény, nagygazda és szegény ember, egy kis cédulán csöndesen elmondja, mit gondol.
Nem a mesélő mondja meg, hanem az ország maga, egyedül.
Ha Jankó kerekedik felül, új fazekas ül a koronghoz, de sosem csinált még fazekat, csak nézte, hogyan csinálja más. Ha Bendegúz kerekedik felül, a régi korong pörög tovább, s az asztalt ugyanazok terítik, csak még nagyobb abroszra.
Ha pedig senki sem kerekedik felül rendesen, akkor a következő mesét majd a gyermekeink regélik el egymásnak.
S azzal éltek is, meg nem is, de hogy mi lett belőle, azt majd az idő meséli tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése